Minden egyéb történet pedig ide kerül!

                                                         1.

 

                                                  Tűz és Víz

 

Japán fővárosában, Tokióban járunk, egy középiskolában, melybe csak a magas fokú tanulókat, és a gazdagabb gyermekeket veszik fel tanulni. Éppen most csengettek be, mely az első óra kezdetét jelzi. Minden diák azonnal a helyére ment, 3 padsor, 7-7 egyszemélyes paddal.
 Ahogy minden elhalkult, belépett a tanár úr, követelő mozgással.
 - Osztály Köszönj! - jelentette ki az ügyeletes lány.
 Miután mindenki meghajolt és leült, a tanár elővette az osztálynaplót, majd felolvasta a névsort:
 - Mivako Aiak?
 - Jelen! - válaszolta egy lány hang.
 - Hotaruby Jao? - felnézett, mert nem jött válasz - Hotaruby Jao!
 - Jelen! - válaszolta egy hosszú barnahajú, szemüveges lány, a hátsó sorból.
 A tanárnak nem tetszett a szemtelenség, de morogva folytatta a névsort.
 - Icuik Kánádá?
 - Jelen! - válaszolta egy lány hang.
 - Szanada Jaruky?
 - Jelen! - válaszolta egy fiú.
 - Kamekó Shingó?
 - Jelen! - válaszolta egy lány.
 - Misao Kurijaro?
  - Jelen! - válaszolta egy lány.
 - Yazara Ai?
 - Jelen! - válaszolta egy fiú.
  És ez így ment, míg a névsor végére nem ért. A teremben 21. asztal volt, + a tanári, de csak 20 asztalnál ültek. A szabad hely Hotaruby mellett volt, kit mindenki furcsa lánynak tartott, és akitől egy kicsit tartottak is. Senki nem, mert vele kezdeni, de a háta mögött suttogtak róla.
 - Tehát mától egy új osztálytársatok lesz. A neve Oboro Jun.
 Ahogy belépett a terembe, szinte az összes fiúnak megdobbant a szíve. Az ártatlan, mélylilás boci szemek, vállig érő fekete haj, egy hatalmas masnival, bárki szívét megdobogtatná. Végül a szégyellős kislány kilépett az osztály elé:
 - Sziasztok a nevem Oboro Jun. Nagyon örülök, hogy veletek tanulhatok.
 - Rendben van Oboro. Itt nem kell kiasszonyozni senkit, vagy uramozni. Ez itt az elit iskola. Rendben? Ott hátul van egy üres hely. - majd az osztály felé fordult - Kérdéseket majd az iskola után. Most a tananyag a fontos.
 Ahogy Oboro a helyére ment, meglátta Hotaruby mélykék szemeit. Egymás szemébe néztek, majd mindketten elpirultak. Miután véget ért az első nap, Oboro számára egy örökké valóság telt el.
 Ahogy kezdett összepakolni, egy fiú ment oda az asztalához:
 - Hello. A nevem Yazara.
 - Gyere már! - szóltak neki a fiúk a háta mögött.
 - Megyek egy pillanat! - kiáltotta vissza - Nos, akkor hello. Ja, és üdv a mi elit sulinkban.

 Ahogy a fiú kiment a tanteremből, Oboro is kifelé vette az irányt, ám két lány meg állította:

Hello. Láttam Hotaruby mellé, kerültél. Vigyázz vele, mert furcsa lány. - jelentette ki pökhendien - Amúgy az én nevem Icuki, ő pedig a barátnőm Kamekó. Ha azt szeretnéd, hogy jó legyen az imidzed, akkor barátkozz velünk. Ehhez azonban meg kell felelned pár dolognak.  
 - Sajnálom, de most nem érek rá. Haza kell mennem, de holnap majd beszélünk. - ezzel búcsút mondott, és elment. Kiment egyenesen a kapun, majd egy parkon ment keresztül, ahol le rövidebítette az utat. Közben már szürkület lett, s a táj egyre ismeretlenebb, és félelmetesebb volt számára. Egyre jobban futott, s nem figyelt másra csak az útra. Majd egy alak jött ki elé, és belebotlott. Oboro kiejtette a táskáját, a könyvei pedig kihulltak a földre.
 - Elnézést kérek, de nem láttam önt. - szólt a lány, majd leguggolt és lekezdte összeszedni a cuccait
 - Várj, segítek! - hangzott egy lány hangja válaszul.
 - Téged ismerlek! Te vagy az a lány, aki mellettem, ül ugye?
 - Olyan fontos ez? - kérdezett vissza Hotaruby a szemüvege mögül egy kissé feldúltan.
 - Nem. Bocsánat, hogy beléd rohantam. - mosolygott rá a lány. Hírtelen érezte, ahogy Hotaruby jéghideg keze hozzáér.
 Egy lila naplóhoz egyszerre nyúltak, de a makrancos lány elhúzta kezét, és elfordult. Oboro eltette a könyveket, majd fel állt, és elmosolyodott újra.
 - Gyere! - szólt hozzá a barnahajú lány - Haza kísérlek, ez a környék veszélyes egyedül.
 - Akkor te miért vagy itt? - kérdezett vissza kíváncsian a lány.
 - Én itt nőttem fel, és mindenki ismer.
 A beszélgetés közben nem tértek le a kitaposott útról, amit háromméterenként fapadok jelöltek.
 - Mond csak, Hotaruby, miért vagy ilyen?
 - Még is milyen?
 - Hát, a többiek szerint, te furcsa lány vagy. Szerintük veszélyes, meg nem ide illő. - nézett rá a merengő lányra.
 - Tudod, én más vagyok, mint ők. A piros vérűek, már kimerítik a fogalmakat a kényeskedésükkel. Meg különben is, aki nem olyan, mint ők, azt nem fogadják be.
 - Értem. Ma beszéltem két lánnyal. Icuki és Kamekó. Igen így hívták őket.
 - Ha jó életet akarsz ebben az iskolában, akkor jobb lesz, ha barátkozol velük. Ők a nagymenők az iskolában.
 - Akkor te miért nem barátkozol velük?
 - Mer nekem nincs szükségem rájuk.
 - Tudod, én nem hiszem, hogy baljós lány vagy. Sőt, inkább veled szeretnék barátkozni. Nem pedig velük.
 - A látszat gyakran csal. - elmosolyodott kajánul - Én veszélyesebb vagyok, mint az látszik.
 - Nem hiszem. Hiszen te más vagy. Nem tudom megmondani, hogy miben, de más vagy.
 - Kösz. Ennek a sövénynek a túloldalán már világított utcák vannak. Ott már nem eshet bajod.
 - Köszönöm. Jóéjszakát. - az ösvényre nézett, majd vissza a lányra, aki viszont eltűnt. - Hotaruby! Hotaruby válaszolj! Hova mehetett ez a lány. Na se baj, megyek az úton.
 Az nap éjszaka Oboro nem tudott aludni. Egyfolytában csak a dolgozatra készült, ami másnap vár rá. Történelem volt az a tantárgy, de nem tudta rendesen tanulni. Ő maga sem tudta hogy miért, hiszen csak egy kedves kiskutyája van, aki nem zavarta őt. A szülei nincsenek vele, mert ők Meghaltak. Jog szerint keresztanyja gondoskodik róla, aki nem is segít neki semmit. Egyedül él, az ösztöndíjból, és némi plusz munkából még a rendes állása mellett. Néha Kimonókat, vagy játék babákat szokott varrni, de előfordult, hogy sima ruhát varattak vele. Rendes állásban, esténként eladó az egyik kis éjjelnappaliban, és néha még azon felül Playboy nyusziként is szokott táncolni.
 A hosszú és nehéz éjszaka után, holtfáradtan ment iskolába, de nem mutatta ki. Ahogy bement a terembe, egyből elkapta őt a két lány, akikkel tegnap beszélgetett:
 - Szia Oboro. Nagyon nem szép dolog valakit úgy cserbenhagyni, mint ahogy te hagytál cserben minket tegnap. - szólalt fel Icuki. - Mit tudsz a mentségedre felhozni?
 - Nos, hát én... - reménykedve Hotaruby padjára nézett, de nem volt ott.
 - Nos, mi? Várom a magyarázatodat. - dobolt tovább a lány kart a karba kulcsolva.
 - Tudjátok tanulnom kellett, és vár már rám Eykichy is.
 - Eykichy? Az talán csak nem a pasid? - kérdezte csábosan Kamekó. 
 - Nem. Ő a kiskutyám, aki már nagyon várt. Meg az a sok lecke.
- Ugyan... - mondta meg enyhülten Icuki - én mindig mással iratom a leckémet, és még ők fizetnek nekem azért, hogy szín ötösre megírhassák. Nos, én ezt az életet kínálom neked. Istennő lehetsz ebben az iskolában, és azért is fizetnek esetemben 50 jent, ha megadom a számomat. Na akarsz ilyen lenni? Akarsz menő csaj lenni?
 - Ja. A suli legmenőbb lányai közé is tartozhatsz. - jelentette ki Kamekó.
 Ekkor pont becsengettek.
 - Gondolkozz róla délutánig. - szólt neki Icuki.
 Amikor bejött a tanár úr, és megint végig olvasta az osztálynévsort, még mindig nem ért be Hotaruby. Oboro szomorúnak érezte magát, bár nem tudta hogy miért. Eszébe jutott a tegnap este, és az, ahogyan beszélgetett Hotarubyval. Mélyen elgondolkozott, és csak az zökkentette ki, mikor az ajtó nyílik.
 - Hotaruby! - kiáltott a helyére, igyekvő lányra a tanár. - mért késtél?
 - Mert csengetés után értem be. - válaszolta vissza közönyösen.
 A nap többi felét, még az órákat is Oboro tanulással és készüléssel töltötte el. Annyira magolt, hogy bele feledkezett az idő múlásába, és még szünetre sem ment le. Csak tanult, és tanult. Míg nem eljött a hatodik, és azon a napon az utolsó órájuk. 
 - Osztály, csak toll, ceruza, és egy radír lehet az asztalon. Minden mást, tegyetek a táskátokba.
 - Elnézést tanár úr, de nem úgy volt, hogy egyszerű röpdolgozat lesz? - tette fel a kezét és egyben a kérdést is Icuki.
 - De úgy volt, csak hogy, megjöttek a tesztek, amiket el kell végezni, hogy lássam ki menyit tanul. Nos, akkor kezdjétek!
 Mindenkinek szétosztotta a lapokat, amiből 2-2 volt. Oboro egész éjjel, sőt még a nap ezen szakaszát is áttanulta, még is nehezen ment neki. Évszámok követték egymást mindenféle kérdéssel. Életrajzok, összegző írások, rövid elbeszélések és ilyesmik.
 Mikor kicsengettek az óráról, mindenki letette a tollat, és előre adta a társának. Senkinek sem volt öröm az arcán, még Oboronak sem, de azért ő meg volt elégedve félig.
 - Tehát, holnapra akkor hozzatok egy eszét, a példaképetekről. Sok szerencsét hozzá. További szép napot.
 - Gondolom neked sikerült. - jött feléje Icuki.
 - Hogy, szerintem lesz egy hármas, de lehet hogy kettes. - válaszolt vissza Oboro, majd Hotaruby padjára nézett, ami megint üres volt.
 - Na gondolkoztál? Szeretnél menő lány lenni, mint mi?
 - Nem is tudom Icuki. Nekem ez az állapot így nagyon jó. Különben sincs sok időm mulatozni. Sok a dolgom, és nincs valami sok időm mindenre. De azért köszönöm.
 - Ezt vegyem úgy, - fordult feléje - hogy nem akarsz a suli egyik legmenőbb lánya lenni?
 - Mi? Egy anorexiás sunyi kurva, akinek nincs semmi célja az életben, csak a pia meg a pasik? Igen értsd úgy. - ezután kiment, egyenesen a parkba futott, hátha utolérheti még Hotarubyt.
 Ám minden próbálkozása ellenére, sehol sem találta meg a lányt. Az idő szorította, és nem volt ideje tovább keresni, így hazament, megírta a leckéit, majd átöltözött és elment az éjjelnappaliba dolgozni.
 A munkaköre eléggé beosztott volt, és fáradságos, noha csak 6 órát kellett dolgozni, 2 naponta. Amit itt kapott fizetést, azt az osztálypénzre, és a tankönyvek árára tette félre, néha még a kollégiumot is ebből állta. Amit a varrásból és a mellékállásokból keresett abból élt meg ő maga, és kutyája.
 Amikor le tellett a műszak, már éjfél volt. Oboro fáradta, és félálomban indult el hazafelé, keresztül a városon. Bár vágyott egy nyugodt helyre, mint a park, de a lehetőség nem adta.
 - Nemsokára hajlani 1 óra, és már ennyin vannak az utcákon? - tűnődött magába mélyen magába - Vagy még ennyin.
 Ahogy az egyik alig ki világított sikátor mellett elhaladt, egy fekete öltözékes férfi magával rántotta, és az egyik hatalmas konténer mögé lökte.
- Ide a pénzt, vagy meghalsz! - kiáltotta rá a maszkos férfi, miközben a fejének egy pisztolyt szegezett - Nem hallod? Add ide a pénzedet, ha kedves az életed!
 Oboro halálosan retteget. Nem akarta átadni a pénzt, amit nehéz munkával keresett, de nem is szándékozott meg halni, ennyi pénzért, így hát könnyes szemekkel elővette a tárcáját. Mikor nyújtotta a rablónak, hírtelen megremegett a keze, és kiejtette a kezéből. Ekkor a rabló megijedt, és egy lövés adott le. Senki nem halotta, hisz a város zaja elnyomta a hangot, de Oboro tudta, hogy majdnem az életébe került. A golyó 2 cm-rel a feje mellett ért a falba.
 A lány megmerevedett, mintha sokkot kapott volna. A rabló újra élesítette a fegyvert, és lőni készült, mikor egy lány hangja megzavarta.
 - Hagyd a lányt!
 Oboro a hang irányába fordult, és az alak kezdett kirajzolódni, ahogy a világosabbra ért. A lány még jobban megrémült, amikor látta az osztálytársát Hotarubyt, hiszen átfutott az agyán, hogy így ő is veszélybe került. Ám mikor észre vette, hogy a lány mennyire megváltozott, kezdett visszatérni a bátorsága.
 Hotaruby elindult egyenesen Oboro felé, majd felvette a pénztárcát, és visszaadta neki.
 - Tessék. Most pedig fuss! - egyenesen a lány szemébe nézett.
 - Na mi van barna muff? Te is meg akarsz halni? - vette elő a kését a férfi.
 Hotaruby nem jött lázba a fegyvertől és a késtől. Visszanézett Oborora, majd ráordított:
 - Fuss már!
 Ettől újra magához tért a lány, és felállt, meghajolt előtte, majd elkezdett futni az utca felé, ahogy csak bírt. Amikor elhagyta a sikátort, és a főúton rohant, egy szúró fájdalmat érzett a testén, majd a földre esett. Szája felrepedt, az oldalában és a szívében hatalmas fájdalmat érzett.
 Kissé elszédült, de felállt, és elindult vissza a sikátorba, a falnak dőlve. Útközben senki nem ment oda megkérdezni, hogy mi a balja, senki nem segítet neki, és mindenki kikerülte, mert azt hitték, hogy részeg. Ahogy nehézkesen, testében a hatalmas fájdalommal visszaért a sikátorba, csak a halottrablót látta, egy hatalmas vértócsa közepén. Ahogy elindult a tolvaj felé, mintha keresne valamit, vagy valakit, hírtelen még jobban belenyilallt a fájdalom, és térdre esett. Homályosan kezdett látni, a gondolatai elhalványulni, de az utolsó emléke, hogy Hotaruby megy feléje, véres szájal, sárga szemekkel, és hatalmas szemfogakkal, majd karjaiba veszi.
 Ezután a fények elhalványultak, a hangok lehalkultak, majd minden sötétté vált. A tökéletes sötétség megtestesülése, semmi fény, semmi szín, semmi hang, csak a rideg és nyirkos sötétség.
 Majd hírtelen egy éles pittyogó hang nyilallt Oboro füleibe, amitől kinyitotta a szemeit. Rémülten végigvizsgálta testét, majd körülnézett a szobában. Pár perc múlva, mikor az óra újra csörgött, lekapcsolta és nagyot sóhajtott.

- 6: 15. Negyed órám van, hogy elkészüljek. - jegyezte meg magának, majd felkelt és lezuhanyozott. 
 Ahogy végzett mindennel, eszébe jutott hogy meg kell csinálni a leckét, így felrohant a szobájába, és leült az íróasztalhoz.
 - Ez lehetetlen. Megcsináltam volna a leckémet? De mikor?
 Összepakolta a tankönyveit, és elindult az iskolába azon az úton, amelyet Hotaruby mutatott neki. Bár ő is tudott egy utat, de jobban érezte magát ezen a szakaszon. Ahogy az ösvényen ment keresztül, hírtelen egy langyos szellő belekapott a hajába, és úgy érezte, mintha valaki gyengéden végigsimogatná az arcát.
 Ekkor behunyta szemeit, és hagyta, hogy a szellő játszadozzon vele, bár ő maga sem tudta hogy miért teszi ezt. Olyan nyugodtság fogta el, amilyen csak nagyon ritkán, vagy talán még soha. Hírtelen mindenről meg feledkezett, az iskoláról, a tanulásról, és a munkájáról is. Olyan csodásan érezte magát, amit nem tudna még gondolataiban sem leírni.
 Aztán magához tért, és az iskola kapujában találta magát. Ahogy felnézett a hatalmas épületre, eszébe jutott a tegnap este, és az a furcsa álom. Nem tudta összeszedni a gondolataiban, hogy hol végződött a valóság, és hol kezdődött az álom.
 Nem a halott fickó nyugtalanította, és nem is az a sérülés, sőt még nem is az a tudat, hogy a mellette ülő lány talán egy szörny, hanem az a kusza gondolat, hogy bárki is megtudja róla az igazságot az iskolában. Hiszen az elit iskola, gazdag porontyoknak való, és Oboro mindenek maga kereste meg az árát, sőt ő az egyetlen, aki nem fizet senkinek, hogy megírják helyette a leckéjét.
 Mikor a tanítás véget ért, ő még mindig gondolkozott. Nem tudta eldönteni, hogy mikor készítette el a leckéit, és hogy mikor feküdt le.
 - Ez őrület! - gondolta magában - Csak álom volt, és nagyon fárad voltam, azért nem emlékszem semmire!
 Ezután fel állt, és összepakolta a tankönyveit a táskájába. Rajta volt a sor, hogy kitakarítsa az osztályt, tanítás után. Elmerengve takarította le a padokat, az ablakokat, a párkányokat és a táblát. Az összes virágot meglocsolta, aztán felsöpört, és még fel is mosott. A tanterem most sokkal szebben, barátságosabban nézett ki, de ő nem vette észre.
 - Ma nem is jött be. - gondolta kifélemenet az iskolából - Tegnap késett, ma meg be sem jött. A tegnap éjszaka, tényleg csak álom volt?
 - Oboro! - kiáltott rá a háta mögött egy fiatal fiú.
 A lány feleszmélt majd felnézett, és egy daliás fiú állt mellette, akinek sugárzott a szeme, mintha szerelmes lenne.
 - Hello Yazara.
 - Hello, tudod tegnap hallottam, amit Icuki és Kamekó fejéhez vágtál és nagyon bejött. Tetszik, hogy ilyen pártatlan vagy.
 - Ennek örülök. Legalább tetszik valakinek. - nézett maga elé búsan.
 - Ja! Figyi, a szüleim hétvégén nem lesznek otthon, úgy hogy bulit rendezek. Van kedved eljönni?
 - Nekem? - kérdezett vissza felébredve a lány, mély gondolataiból.
 - Igen te. Miért van itt a környéken más Oboro is?
 - Hát nem is tudom. - lehajtotta a fejét - Majd még meggondolom. - aztán tovább ment.
 Lassan battyogott elmélázva. Nem tudta, hogy mi történhetett a múlt éjjel, és ez nagyon zaklatta. Az álom nagyon valóságos volt, de mikor felébredt, semmi sebesülés nem látszott rajta, még a szája sem repedt fel. Ahhoz azonban túlon túl bizarr, hogy valóságos legyen.
 - De, - gondolta - ha az az álom, tényleg csak egy álom volt, akkor hogy kerültem haza, és mikor készítettem el a leckémet?
 Addig mélázott magában, ameddig el nem feledkezett magáról, és egy kóbor kutya rá nem vakkantott. Oboro megijedt, s elvesztette az egyensúlyát, és kiesett az úttestre. Mind ez, csupán a pillanat műve volt.
 A járókelők csak egy hatalmas kamiont láttak, amint fékez, és teljes hangon dudál. A kerekek szinte már elkoptak az aszfalt súrlódásától, amikor egy hatalmas koppanást lehetett hallani.
 A jobboldali járdán, Hotaruby áll, karjaiban Oboroval, aki egy kicsit sokkos állapotba esett.
 - Ej ha! - kiszállt a kamion sofőrje, és odaszaladt a lányokhoz - Minden rendben kisasszonyok? - Igen, köszönjük! - szól vissza Oboro felébredve.
 - Ne értesítsem a mentőket? - aggodalmaskodott a sofőr tovább.
 - Nem, nem kell. Köszönjük. - szólt vissza ismét a lány.
 - Ez nem lehet igaz! - szólalt fel egy fiatal férfi - Ember, hazavágta a járgányomat. Mivel fogom így fuvarozni a bulákat? Fizess csórikám, vagy szétrugdoslak!
 - Hogy beszél ön fiatalember! Moderálja magát, hölgyek, közt. Különben is, nekik nem esett baljuk, és ez a fő.
 - Teszek, arra hogy mi van, azokkal a repedtsarkúakkal. A kocsimat nézzed! Fizess haver!
 Oboro egy ideig elnézte a két veszekedő férfit, majd kezdett magához térni, ahogy a tömeg feloszladozott. Pár pillanat múlva feleszmélt és körülnézett.
 - Hotaruby! - kiáltott, majd elszomorodva gondolataiban merengett - Már megint eltűnt. Mintha nem is lett volna itt? Akkor az a múlt éjjel, nem is álom volt csupán?
 Még egyszer körül nézett, és elindult a park irányába, de a kamion sofőrje észre vette.
 - Hé kislány, hová mész? Be kell menned egy kórházba!
 Oboro egy pillanatra megállt, és elgondolkodott, mintha nem lenne biztos abban, amit tesz, vagy abban, amit tenni fog. Nem szólt semmit, csak elindult a park felé, önmaga válaszául. Sokat kellett visszafele futnia, de az idő csak telt. A park túl nagy volt, hogy sötétedés előtt megtalálja, már pedig szürkületnek állt az idő.
 Pár óra múlva, teljesen beesteledett. A park alig kivilágított részein járt már, mikor vég kép kifáradt. Lihegve leült egy útszéli padra, hogy erőt gyűjthessen a további keresésnek, mikor a szemközti oldalról valami zajt hallott. A zaj hallatán hatalmas levegőt vett, és fel állt, a hang irányába nézve.
 - Hotaruby! - kiáltotta a bizonytalan sötétségbe - Hotaruby te vagy az? Kérlek, válaszolj!
 Ekkor valami hideg szél belefújt az arcába, amitől kirázta a hideg, és összerezzent. Legszívesebben hazafutott volna, de valami még is azt súgta neki, hogy maradjon. Valami belső meleg, valami kis fény, amely erősebbnek tűnt a félelménél.
 - Kérlek, ha hallasz, gyere elő! Hideg van, és fázom! Hotaruby!
 - Menj haza! - válaszolta egy furcsa morranó hang, a hatalmas fa mögül.
 - Hotaruby, te vagy az?- fel állt, és elindult a hang irányába.
 - Meg állj!  - kiáltott fenyegetően, amitől Oboro megijedt - Menj haza!
 - De te is itt vagy! És tudni akarom, hogy mi történt? Hallod? - kiáltott teljes erejéből, majd újra közeledett a fa irányába - Kérlek, mond el!
 Ekkor a fa mögül kivillant egy sárga szempár, ami közelített. Oboro megriadt, és kihátrálta fény felé. Látta, ahogy a szempár követi a fényre, és az árnyak kitisztultak. Az árnyak kitisztulásakor látta, hogy Hotaruby az, aki közelít vele. A lány bal arca, teljesen meg volt égve, a szemfogai nagyok voltak, akárcsak a lány álmában. Kissé megijedt, de még is maradt.
 - Hota-ruby. - nyújtotta feléje a kezét, de a lány közelített.
 - Menj innen hallod? Menekülj! - ordított újra azon a kegyetlen hangon.
 - Nem! Tudni akarom, hogy mi folyik itt! Miért tűntél el ma, és egyen talán hol voltál egész nap, és a tegnap esete... Az ugye nem álom volt?
 Hírtelen hatalmas erejű jéghideg szél támadt. Oboro egyre jobban érezte, ahogy kezei elfagynak, teste lehűl. Félelmében összegörnyedt, és becsukta szemeit. Egyre jobban szorította kezeit a testéhez, ahogy a szoknyája is lebbent. Majd, mintha semmi sem történt volna, minden elcsendesült. A szél nem borzolta a haját, sem a szoknyáját, keze már nem fagyott annyira, mint előtte. Lassacskán gyengébben fogta magát, és a szemeit is kinyitotta. A legelső, amit meglátott, Hotaruby határozott arca, amint lenéz rá.
 - Ne félj, itt biztonságban vagy. - szólalt meg. Ám most nem durva hangon, hanem kedves, és szelíd.
 - De hol vagyunk? - állt fel Oboro majd körülnézett - Ez a hely olyan, mintha egy ház teteje lenne.
 - Igen. Egy felhőkarcoló teteje, Japánban.
 - De, - nézett vissza a lány szemébe - hogy kerültünk ide?
 - Mondtam, hogy menekülj, de te nem tetted.
 - Te kiugrottál a kamion elé, hogy meg ments, és a múlt éjjel furcsa álmom volt, veled. Amiben már igen kételkedem, hogy álom volt. Azt akarom megtudni, hogy mi folyik itt.
 Ekkor Hotaruby elveszítette az egyensúlyát, és Oboro karjaiba zuhant. Az ijedt lány, letérdelt, és a fél eszméletlen barátja fejét, lábaira fektette. Egy hófehér zsebkendőt vett elő, amivel megtörölte a verejtékes lány homlokát.
 - A sebed. - mondta halkan, de nyomatékosan - Be kellene menned egy kórházba. Elkísérlek.
 - Nem. - nyitotta ki szemeit Hotaruby, ugyan ezzel a mozdulattal megfogta a lány kezét, amiben a zsebkendő volt, és gyengéden szorította. - Mond, miért állsz szóba velem?
- Nem is tudom. Talán mert... - abbahagyta és meg cirógatta a sérült lány haját, a még szabad kezével.
 Mintha Hotaruby érezte volna, hogy itt az alkalom, elmondani azt, amire a lány egész idáig várt.
 - Igen. Akkor éjszaka én mentettelek meg. Megsérültél és elájultál, így hát meggyógyítottalak, és hazavittelek. Pihenésre volt szükséged.
 - Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, téged láttalak hát. Azok a fogak, és a szemeid. - lenézett a lányra - Pont, mint most. De az arcod?
 - Ma égett meg. Ahogy megmentettelek, de nem marathattam sokáig veled.
 - De hogyan? Semmi tűz nem volt a környéken?
 - Oboro, én egy vámpír vagyok. A napfény engem megöl.
 - De, - ijedt meg a lány - hiszen iskolába is jársz, és nappal.
 Hotaruby elmosolyodott, és a szívéhez emelte Oboro kezét.
 - Naptejet használok. Azért tudok... - nem tudta befejezni, mert az ijedt lány rákiáltott.
 - Fejezd be! - ki csordultak Oboro könnyei - Kérlek, haza akarok menni!
 - Oboro, azt hittem, hogy... - nem fejezete be, hisz nem látta értelmét. Feltérdelt, és megfogta az ijedt lány vállát - Bocsáss meg!
 Ezt követően pár másodperc múlva úja hatalmas vihar támadt. Ugyan akkora, mint az előbb, csak most Magára Hotarubyra is hatással volt. Ő is kezdett fázni, az arcán lévő seb, újra felszakadt és vérzett, de megpróbált a feladatra koncentrálni. Hideg, rég nem élő teste, most még jobban fagyott, szemei elhomályosultak, majd lassan lezárultak.  Minden erejét elveszette, és lassan az eszméletét is, de Oboro kendőjét nem eresztette.
 Önkívületében a lány halván arcát látta, amint fogja vérző nyakát, melyet ő maga harapott. Teste és kezei mozogtak, arcán a seb begyógyult.
 - Oboro! - kiáltotta, miközben fel ült.
 Miután lehiggadt, körülnézett a szobában. Minden olyan más volt, olyan idegen, és bizarr. Csak az ágyon érezte Oboro illatát, a takarón, a lepedőn és a párnán. Ahogy fokozatosan megnyugodott, a levegőben, majd később az egész szobában érezte a lány kellemes illatát. A szoba sötét volt, függönyök zárták el a napfényt, de ő még is látott, hála kifinomult érzékeinek. Az ágy mellett volt egy éjjeliszekrény, rajta egy cetli.
 „Iskolában vagyok"
Hotaruby kezében még mindig ott volt a kendő, mellyel Oboro az ő homlokát törölte meg. Mikor kitakaródzott, látta hogy teljesen meztelen. A ruhái ott hevertek az ágy végében, frissen kimosva, megvarrva, és összehajtva. Mikor lette lábait a földre, különös ízt érzett a szájában. Azt az ízt, melyet már két napja nem érezhetett, a vér ízét.
 - Ez Oboro vére lenne? - gondolta miközben felöltözött - Minden bizonnyal nem az ő vére, hisz akkor még iskolába sem tudna menni. Vagy már meg is hallt volna.
 Ezután lassan kilépett a szobából, hátha bevilágíthat a napfény, de nem. Végig az egész ház el volt sötétítve. Az egész házat végignézte, ami nem volt éppenséggel kicsi. Bár kollégiumi épület volt, házzá lett alakítva, mint egy albérlet. Három szoba, fürdőszoba, konyha, raktár, plusz nappali, ami az előtérről nyílik. Mikor beért a konyhába, az asztalon talált még egy cetlit: „Érezd otthon magad. Zuhanyozz le, de ne járj túl sokat, hogy a sebed beforrjon. Ja, és vigyázz Eykichyre. ^o_ˇ^o „- Ki az Eykichy? - ahogy ezt kimondta, egy hírtelen felhangzó morgás csapta meg a fülét. Meglepetten tette vissza a levelet az asztalra, és teljes nyugodtsággal - Szóval te vagy Eykichy?
 A kutya morgott egy ideig, aztán vicsorítani kezdett. A hatalmas dobberman sárkányként vetette magát a lányra, aki egy könnyed mozdulattal a földre szorította az állatot.
 - Eykichy, nem akarlak bántani. - mélyen a vicsorító kutya szemeibe nézett, aki mintha értené, lehiggadt, és elengedte a lány karját. - Na látod, ügyes kutya vagy te. - megsimogatta a fejét.
 Ekkor kattanást hallott, az ajtó felől. Felismerte ezt az illatot, de mintha ledermesztette volna mozdulni sem bírt. Csak állt, és várta, hogy mi fog történni.
 - Szia. - szólt kedvesen Oboro, két hatalmas táskával a kezében.
 Hotaruby ott állt, megbénulva és meg rökönyödve a kutya mellett, nem tudva, hogy mit tegyen. Szólni szeretett volna, de nem tudta hogy kezdjen hozzá. Szerette volna tisztázni a dolgokat, de valahogy nem hagyta el hang a száját. Csak megilletődve állt, kezében a kendővel, melyet még mindig szorított.
 - Ha a tegnap este érdekel, elmondhatom. - mosolygott a lány, miközben elpakolt mindent a helyére.
 - Azt hittem, rettegsz tőlem, most, hogy tudod az igazságot.
 - Tudod, rettegtem tőled. Vagyis csak féltem. De amikor haza hoztál, éreztem mind azt, amit te, és nagyon szégyelltem magamat amiatt, hogy így beszéltem veled. - ezután leült egy székre.
 Hotaruby észrevette, hogy a lány levetette a kabátját, és a sapkáját is, de a nyakán otthagyott egy finoman hajtott kendőt.
 - Oboro. - közeledett a lányhoz. - Miért nem veszed le a kendőt? - már nyúlt volna érte, de a lány fel állt.
 - Ugyan, te nem érzed? Olyan hideg van itt.
 - Központi fűtésed van. Nem lehet hideg.
 - Értem. - lehajtotta a fejét, és leült a fal mellé a földre - Tudod, tegnap miután hazahoztál, már nem volt erőd hogy elmenj. Sok időmbe telt, mire valamennyire magadhoz tudtalak téríteni. Mikor kinyitottad a szemedet, vért kértél. - levette a kendőt - Mivel segítettél nekem kétszer is, ez volt a legkevesebb. Hagytam, hogy igyál a véremből. - elmosolyodott - De bármenyire is rosszul voltál, nem változtattál át. Arra figyeltél.
 Hotaruby letérdelt, és szorosan magához ölelte a lányt, aki meglepődött, de végül vállára hajtotta a fejét.
 - Köszönöm hogy segítettél rajtam, de ma este, ha lement a nap, el kell búcsúznom tőled.
 - El kell búcsúznod? - nézett ijedten a lány szemeibe - De miért? Én nem félek tőled... sőt jobban érzem magamat, ha velem vagy, mint bárki mással.
 - Oboro én vámpír vagyok. Emberi vért kell innom, hogy élhessek.
 - Na és? Eddig is véren éltél nem?
 Hotaruby nem tudta mit válaszoljon erre. Vámpírként neki soha nem voltak, igazi barátai. A tény, hogy egy tápálékkal barátkozik, még Oboro életét is veszélyezteti. Ráadásul az apja pribékeivel is számolnia kellett.
 - Ha a miatt aggódsz, hogy mit szólnak ehhez az iskolában, hát nem érdekel. Nem egy seregnyi alultáplált anorexiás lány fogja megmondani, hogy kivel barátkozzak, vagy kivel ne.
 - Ebben biztos vagy Oboro? Jól meg gondoltad? - közelebb hajolt, diszkréten a lányhoz.
 - Igen! - jelentette ki zavarban.
 - És a szüleid? Ők mit szólnának hozzá, ha tudnák, hogy egy vámpírral barátkozol?
 - Nekem nincsenek. A keresztszüleim gondoskodnak rólam, elviekben. De gyakorlatilag meg...
 - Gyakorlatilag senkid sincs. - felemelte a lány állánál fogva a fejét - Rajtam kívül. - majd megcsókolta a homlokát.
 Kimondhatatlan volt, ahogyan egymásra néztek, szemeik egyszerre csillogtak a gyönyörtől. Hotaruby talán most először érezte azt, hogy szeretne élni. Szeretné nézni a madarakat, a fákat, és szeretne Oboroval táncolni a napfényben.
 Oboro hírtelen felállt, és elhúzta a függönyöket.
 - Nézd, már is beesteledett.
 - Igen. Ideje lenne távoznom. Ennem kell. Neked meg menned.
 - Mennem, de hova?
 - Hát dolgozni.
 - Tényleg! El fogok késni! - felvette a kabátját, és a sapkáját, a kendőt pedig a nyaka köré hajtotta. - Szia.
Hotaruby ki ült az erkély szegélyére és nézte, ahogy Oboro távolodik tőle.
 - Már 700-éve élek ezen a világon, és irtom az embereket, a gyémántvérű apám kedve kénye szerint, nem ismerve kegyelmet vagy megbánást. Most még is, mintha egy kis fiatal lány lennék, aki mindenáron barátra vágyik. De vajon, mennyi ideig marad meg ez az érzés? Mennyi ideig lehetek Oboro mellett, hogy megvédjem minden rossztól?
 Ekkor a szél lecsillapodott, a levegő lehűlt. Majd mintha csak álom lenne, elkezdett hullani a hó. A hatalmas pelyhek hamar ellepték a házak teteit, az udvarokat és az utcákat. Hamarosan az egész várost ellepte a könnyű hó, amely mintha nem akarna elállni, csak hullott a magasból. Hotaruby fel állt a peremen, és gyönyörködöt a kilátásban. Kedve lett volna, messzire szállni, csak úgy, mint rég, mikor az édesanyja még élt. Eszébe jutott, hogy a tél legelső havazásakor ölte meg egy vadász, 649 éve. Azóta nem járt a hó uralma alatt, mindezidáig.
 Közben az idő pergett. Eltelt, pár perc, pár óra, pár nap. Végül két hónap telt el, az óta az eset óta. Már január vége felé járunk. Oboro és Hotaruby szinte elválaszthatatlan barátok lettek. Amikor csak tehették, együtt mentek az iskolába és együtt is jöttek haza. Mindig megálltak a parkban, ahol már lehetett látni a tavasz első jeleit. 
 Ahogy barátkoztak, egyre nagyobb feltűnést keltettek, és nem csak az iskola körében. Valaki más is észrevette ezt a barátságot. Valaki más, akinek nem kellett volna. Mégpedig a gyémántvérűek grófjának is a fülébe jutott, amit lánya cselekszik, és ijedten hivatta magához, kisebbik lányát.
 - Hotaruby, aggasztó dolgok jutottak a fülembe. - morrant fel, hatalmas trónján ülve a zord és ódon kastély grófja - Hogy a napfényben jársz, kelsz, mint valami élő, nem tetszik de, elfogadom, mert neked jólesik. Azt, hogy emberekkel jársz iskolába, nem szívlelem, de nincs beleszólásom.
 - Köszönöm apán. - hajolt meg a barnahajú vámpírlány.
 - Had fejezzem be! Ezt mindet tűröm, mert örömödet leled ezekben. De, - felvitte a hangsúlyt - azt, hogy barátkozz egy emberrel, már nem!
 - De hát miért apám? - szegte fel a fejét.
 - Hiszen egy ember, és az emberek csupán táplálékok! Olyan, mintha egy ember összebarátkozna egy tyúkkal, vagy egy disznóval.
 - Apám! - állt fel tiszteletlenül, szemében a harag lángja égett - Ha a lánynak valami baja esik, egyenként ölöm meg minden szolgád. Oboro Jun, az n védelmem alatt áll! - majd ki rántotta a nála lévő kardot, a tokjából.
 - Mit képzelsz magadról, hogy velem szemben kardot mersz rántani? - állt fel a gróf dühösen - Mi lett belőled gyermekem? Hát elfelejtetted, hogy az ember levadássza a fajtánkat?
 - Nem apám, nem felejtettem el. De mi is vadásszuk őket.
 - Táplálék szerzés céljából. - ült vissza - Ők pedig, élvezetből.
 - Apám, Oboro nem olyan, mint hiszed. Ő megérti létünket, és...
 - Csendet! - szakította félbe egy női hang - Hát nem elég mind az, amit apád rád áldoz? Azt a temérdek tekintélyt és vagyont? Te pedig ily gyarló tettekkel hálálod? - a szemrehányás után leült egy másik trónra.
 - Nazuna grófnő! - meghajolt - Megtisztelő hogy mutatkozik, de ettől az érvelésem nem változott. Oborot megvédem, akár az életem árán is.
 - Milyen bájos! - kacagott fel a grófnő, majd egyetlen szökkenéssel megragadta Hotaruby állát - Milyen tűz van benned! - körbefordult a lány körül - Milyen kár, hogy ez nem ér semmit.
 - Tényleg? Ha az összes pribékedet is ráuszítod, akkor is megvédem őt. Ha a csicskásaidat darabokban látod viszont, majd megtudod, hogy mi elég, és mi nem. Nazuna grófnő.
 - Nehezedre esne egyszer anyámnak szólítanod?
 - Anyám meghalt. Sok éve már, hogy megölték.
 - Méghozzá egy vámpír vadász. Egy ember - visszament és leült. - De nem hibáztatlak. Fiatal vagy, és tapasztalatlan. Szeszélyek jönnek, mennek, ahogy ez a halandó csacskaság is.
 - Mi?- szegte fel a fejét - Ezt hogy érted Grófnő?

  - Úgy kiscsillagom, hogy apád jóváhagyásával, három jól képzett vérfarkasom éppen most támadja meg a te kis barátodat.
 Ekkor Hotaruby meg fordult, és elindult, ki a kastélyból, de a grófnő utána kiáltott.
 - Hiába rohannál a segítségére, hiába kérnéd az isteneket, hogy segítsenek, ő már halott! - levitte a hangsúlyt - Minden hiába. Már cafatokban hever valamerre a világban. Legfeljebb a darabjait áshatod el.
 Hotaruby meg fordult, és az apja szemébe nézett.
 - Mond apám, van valami igazság ennek a nőnek a szavaiban?
 A gróf leszegte fejét szégyenében, majd legyintett egyet a kezével, és mindent őrök leptek el.
 - Tát még is, a saját családom árul el? Apám, ha valami baja esik Oboronak, az egész gyémántvérű ágat megsemmisítem.
 Ezután eltette a kardját, és átugrott az őrök felett, majd kirohant a kastélyból.
 - Vajon hol lehet? - törte a fejét, miközben a szélnél is sebesebben futott - Merre lehetsz, az éjszaka kellős közepén. - a háztetőkön ugrálva egy furcsa hangra lett figyelmes, amik harangok voltak. - A toronyóra? - nézett a hangok irányába - Éjfél van. - ezután körbenézett - Hát persze! Hazafelé tart, hiszen most végzett a munkahelyén. - elindult gyorsan - Oboro tarts ki!
 Eközben a lány, már végzett a fárasztó műszakkal, és elindult hazafelé. Ahogy sétált, felnézett néha-néha a csillagokra és olyankor mosolygott.
 - Remélem Hotaruby jól, érzi magát a barátaival és a családjával - gondolta, miközben egyre jobban mosolygott - Egy vámpírtalálka, biztosan jó lehet. A sok rokon, és ismerős, habár ahhoz sok ital kell, ami ember vér. Azt hiszem, - megrázta a fejét - én inkább hagynám.
 Hamarosan befordult egy hosszú és keskeny utcába, aminek a végén volt a ház, amit bérelt. Ahogy a keskeny utcába ment, már kezdte látni a ház erkélyét, amin kis dobbermanja fáradhatatlanul csaholta farkát.
 Már vette elő a kulcsot, mikor hírtelen feltámad a szél. Ugyan olyan hideg és hatalmas erejű volt, amint amikor Hotaruby elvitte a parkból a felhőkarcoló tetejére, ám most semmi olyan jót nem érzett. Félni kezdett, majd rettegni, ami a csontjáig hatolt, és sikított egyet.
 - Oboro! - kiáltotta a vámpírlány felfigyelve a sikításra - Megyek, csak tarts ki!
 A város negyedét pár per alatt megtette, és egyenesen a bérlakáshoz futott. Ám minden sietsége, és igyekezete ellenére elkésett. Oboro nem volt sehol, és idegen vérfarkasok szagát érezte a területen.
 - Ezt ne! - kiáltott kétségbe esetten - Ez a vér az övé. Jól ismerem a véred illatát.
 Eközben a város közepén, Oboro rémülten szorítja a kezén lévő sebét, melyet a kulcs tépett fel.
 - Szóval te lennél Oboro? - állt elő egy hosszú, fehérhajú nő.
 - Igen én. - válaszolta ijedten, majd fel állt - Önök is vámpírok?
 - Na ne nevettess! - kacagott fel gúnyosan a nő - Még hogy mi vámpírok? Mi vérfarkasok vagyunk.
 - De miért keresnek engem? - hátrálni kezdett.
 - Onien Sikata Nazuna grófnő parancsára, meg kell, hogy öljünk.  - ezután mosolyogva a lány felé nyújtotta kezét, intve a mellette lévő két farkasnak - Yukka, Ayumy tépjétek szét.
 A két hatalmas termetű szürkebundájú farkas nekiugrással támadt a lányra, akinek sikerült kikerülnie. Kétségbe esetten kezdett el futni, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak a lába bírta.
 - Ez nem lehet igaz! Nem is ismerem azt a grófnőt, miért akar hát megölni? - kiabált hátra.
 Bár gyorsan futott, úgy tűnik még sem eléggé gyorsan. Valahol a háta mögött hallotta a nő kacagó hangját.
 - Add fel kislány. Többet szenvedsz, ha keresni kell. Gyere elő, és ígérem, hamar átharapom a torkodat, meg sem érzed majd.
 Egy kicsit meg állt a beszédben, és hegyezni kezdet a füleit. Valami mozgást hallott a bozótosból maga előtt.
 - Yukka, - nézett az egyik szukára - hozd ide a fejét nekem.
Pár másodperccel a farka elindulta után, egy vinnyogó hangot hallott az előző irányból. Eszeveszetten rohant a hang irányába, de meglepte az, amit látott. Az a hamuszürke gyönyörű farkas, most egy fiatal, meztelen lány alakjában volt. Teste mellett, egy hatalmas, véres, tüskés husáng, de az emberlány sehol. Azonnal leszűrte: alábecsülte a halandót. Ahogy megfogta a husángot, szemei vérvörössé változtak, szemfogai megnőttek, körmei sárga karommá változtak, mintha csak kardok lettek volna. - Érzem a véred szagát! Nem menekülhetsz előlem, hallod? Ezért fájdalmas kínhalálod lesz.
Eközben Oboro csak futott. Olyan gyorsan, ahogy kitelt tőle, de a háta mögött már halotta a rém közeledtét. Kétségbeesett menekülése közben, nem vette észre az úton lévő követ, mibe elbotlott, majd hasra vágódott. Egy hatalmas szúrást érzett a lábában. Átfordult hátra, majd a lábára nézett. Látta, és érezte is, hogy eltört a lába. Elkeseredetten, menekült kúszva, míg egy hatalmas fához ért. Hátát a fának támasztotta, majd keservesen sírva, könyörögni kezdett.
 - Kérem, - tört ki magából, lehunyt szemekkel - kérem, ne öljön meg.
 - Megölted az egyik jól képzett farkasomat! Nem volt nehéz, mert nem készültünk fel rád kellő képen, de most, meg kell halnod!
 Ezután a nő elindult az ember felé. Szinte együgyű mozdulatokkal, mintha ki akarná gúnyolni, és meg is akarná alázni. Egy kicsit megtornáztatta ujjait, mintha egy képzeletbeli hangszeren dobolna velük, majd merevre vette a testtartást és a lány felé haladt, aki viszont csak egyszerűen hátradőlt. Érezte, hogy más nem tudja megmozdítani fájó lábát, így fájdalmában megmarkolta a földet, majd minden erejét, és bátorságát összeszedve halkan, alig halhatóan egy mondatot súgott a levegőbe: - Hotaruby, segíts, kérlek.
 Rögtön ezután el akart ájulni, de valami furcsa hangot hozott magával az erdő szele. Egy reményteli, bíztató hangot, amely boldogsággal töltötte el őt. Aztán nem sokra rá, a hang után, megjelent a vámpír is. Éles kardját a vérfarkas felé szegezte, míg a megmenteni kívánt lánynak háttal állt. Csak szemét fordította egy kissé hátrébb, hogy megnézze mi történt a lánnyal, de testtartása nem mozdult, ahogy feje sem.
 - Jól vagy Oboro? - majd azonnal visszanézett a vérfarkasra, feszülten várva a választ.
A lány nem tudta mit válaszoljon, csak bólintott, majd egy szót tudott csak kinyögni: - Igen.
 Hotaruby látszólag megkönnyebbülve, nagyot sóhajtott, majd önelégült arccal beleröhögött a nő képébe. - Mond Ayaka, tényleg ilyen ostoba vagy?
 - Nocsak, nocsak. A kis gyémántvérű fattyú, meg szeretné menteni a barátja irháját. És mond vámpír úrnő, hogy tervezed?
 - Oh, nem kell ahhoz bonyolult terv. Egyszerűen csak, megöllek.
 - Hotaruby vigyáz. - figyelmeztette a lány. - Nincs egyedül, van egy társa farkas bőrben, és Ayumynak hívják. 
 Bár Hotaruby nem fordult, még is figyelt a lány minden egyes szavára, és kellemesen megjegyezte: - szóval a halálodra elhoztad a kölyködet is. De a másik hol van? Talán kisesett a praxisból? Nem szolgálta jól a grófnőt? Mi is a neve, ... áh megvan Yukka. Igen, így hívják. Mond ő hol van most?
 - Kérdezd a drágalátos emberbarátodat! Úgy bizony, megölte őt, egy fahusánggal! Orvul, lesből támad, és a szívét szúrta keresztül!
 - Micsoda? - egy pillanatra kizökkent, és meglazította a testtartását. Nem tudta elhinni, hogy ilyesmi történt, ezért hátrafordult, és a lány szemeibe nézett csalódottan, bánatosan, és meggyötörten. - Igaz ez?
 - Meg akart ölni. Nem tehettem mást! - sírt tovább a lány.
 - Most akkor mi lesz? - szólt közbe a nő, kihasználva a konflikust - Kit választasz? Egy karót használó ember, vagy sokkal inkább, rokoni vérfarkas.
 Hotaruby egy pillanatig nem tudta mit tegyen. Bánatosan, és szinte tele dühvel nézte a lányt, és tűnődött. A gondolat hogy karóval végzett egy vérfarkassal, annyira feldühítette, hogy szinte kedve lett volna őt akkor és ott széttépni, de nem tudta megtenni. Mert volt egy másik érzés is, aki erősebb, mint az előző. Sőt, szinte teljesen elnyomta a dühöt, és a haragot. Aztán újra a vérfarkas felé fordult: - Te, mint rokon? A vérfarkasok mindig is a vámpírok alárendeltjei voltak, és ez így is lesz. Most pedig takarodj a területemről, vagy meghalsz!
 - ez a grófnő területe, nem a tiéd! - majd elhalkult, testét ellazította, ruháit levette - Felkészültél?
 Hotaruby maga elé tette kardját, megfeszítette izmait, majd gyengéden megbillentette fejét: KEZDŐDHET A HARC

Ajaka hatalmasat ugrott Hotaruby felé, miközben gyémánt-ősz szőrzetű, hatalmas farkassá változott. Ahogy a bundáján megcsillant a hold fénye, olyan érzést keltett, mintha csak gyémánt lenne, s nem bunda. Agyarai ezüstösen ragyogtak, melyek nagyobbak voltak, mint egy emberi ujj. Az egész lény, olyan volt, mintha maga egy isteni szépségű tünemény jött volna a világra, aki tele volt haraggal, gyásszal, és bosszúvággyal. Ám amilyen erős, és tele a lelke bosszúval és haraggal, úgy az összpontosítása is kissé merev. Hotaruby ugyanis, könnyedény kikerülte, a sebesen közeledő farkast, s egyiküknek sem sikerült megsebeznie a másikat.
 Ám ebből az összecsapásból Hotarubynak rá kellett jönnie, hogy ellenfele erősebb, mint hitte. Gyengéden meglazította testét, levette a szemüvegjét, majd letette Oboro mellé, miközben halkan odasúgta neki: - Ne félj, nem lesz semmi baj. Megígérem.
Ezután fel állt, és újra a vérfarkas felé fordult. Vámpírlétének felszínre jutását, méreg sárga szemei, meg növekedett szemfogai, és meg hosszabbodott, vérvörös körmei jelezték.
 Kezeit felemelte mellmagasságig, kardja markolatát megszorította és elkezdett futni a farkas felé, aki szint úgy vele szemben futott. Fél méterrel a farkas előtt a vámpír megállt, leguggolt, és meg pördűlt a saját tengelye körül. Az állat hatalmas fájdalmak közepette a földre esett. A lábai körívesen meg voltak vágva.
 Hotaruby beleállította a kardot a földbe, majd két kézzel megfogta a farkas nyakát és derekát, azután az égbe emelte a nálánál alig kisebb lényt. A szörnyeteg hatalmasat vonított, ahogy a csontjai recsegtek, ropogtak. A vámpír kissé lehiggadt, és rá jött, hogy kínozza. A felismerés után teljes erejéből a fölre csapta az állatot, majd kezébe vette a kardot, készen állva, hogy átszúrja vele a vad szívét, megadva neki a kegyelemdöfést.
 Ám mikor a magasba emelte kezét, elő ugrott hírtelen a bokor mélyéből egy hamuszürke, kisebb termetű farkas, ami neki ugrott a kezének, és tépni kezdte. A fogai között lévő kezet úgy rángatta ide-oda, mintha csak valami játék lett volna.
 Oboro a fa alól figyelt. Sikítani akart, és segíteni barátjának, de hang nem hagyta el száját, és teste nem akart meg mozdulni. Némán, s könnyek közt figyelt, hátha van még remény. A fájdalom melyet a látvány okozott, sokkal nagyobb volt számára, mint a törés, vagy a kulcs tépte seb.
 Hotaruby a fájdalom közt, megpillantotta Oboro fájdalmas arcát. Ezután, mintha erőt kapott volna, a könnyes arcok láttán, kitépte kezét a farkas fogai közül, majd immár szabad kezeivel, meg ragadta a vadállat száját, s szétfeszítette az álkapcsait. A kisebb termetű farkas, lengő állkapoccsal a földre esett, de még élt. Mindaddig vonított és vonaglott, míg a vámpír, hosszú kardjával át nem döfte a szívét. Abban a pillanatban, minden mozgása megállt, szemei lecsukódtak, szíve megszűnt dobogni. Kilehelte a lelkét. Halála után, visszaváltozott emberi formájára. Egy hosszú, fekete hajú, fiatal lányéra, aki nem nézett ki öregebbnek a gimnazistáknál. Aztán hírtelen, lángra kapott a teste, s elhamvadt.
 Ezzel egy időben egy démoni vonítás zavarta fel a park, már alvó állatait. Az anya farkas mind két kölykét lemészárolták, most bosszúra készül, hisz már csak az élteti. Hatalmas gyásszal, haraggal, és mély gyűlölettel rávetette magát a vámpírra, és beleharapott a vállába. Sokáig tépte, s marcangolta, de állkapcsai nem bírták sokáig a hatalmas szorítást, s engednie kellett.
 Hotaruby érezte, a farkas kifáradt, itt az alkalom. Átkarolta az állat nyakát, majd egy erős mozdulattal átdobta a feje felett. Ekkor a lány hatalmasat kiáltott, hisz még válla nagy része a farkas szájában volt, így az állat, egy hatalmas darabot kiharapott belőle. Ezután megfogta a farkas hátsó lábit, és elkezdte pörgetni, miközben nekiirányította a legtöbb vastag fának. Mikor érezte, hogy már ő maga is fárad, megállt, feje felett még egyszer megpördítette az állatot, majd teljes erejéből a földhöz vágta.
 A farkas felköpött egy kis vért, majd akaratán kívül visszaváltozott azzá a nővé, aki azelőtt volt.
 - Miért? - makogta nehezen - hiszen... hiszen ő csak egy ember. Levadássza a te, és az én fajtámat is. Lassan ki irtanak bennünket, pedig csak táplálékok. Meghalt ma három ária Vérfarkas, amiből oly kevés van. Mond hát, megérte? Megéri ezért az emberért ennyi halottat

teremteni? ... De mond csak, miért?
 Hotaruby nyugodt arccal a meztelen nő fölé hajolt, majd a füléhez tette a fejét.
 - Megérte. - súgta neki - Sőt, az egész fajtádat ki irtanám, ha neki így lenne jó. És tudod miért, mert szeretem őt. - ezután feltérdelt, és a megtépett kezével behatolt a vérfarkas testébe, és kitépte a szívét.
 Lihegve, és fáradtan hanyatt dőlt a földön, nem törődve semmivel. Ezután látta, ahogy a nő is hamuvá lesz. A hogy elnézte, érezte amint valaki, megemeli a fejét. Mikor felnézett Oboro arcát látta.
 - Oboro. - szólt szelíden a lányhoz, érezve az illatát.
 - Pihenj, ne beszélj. Meg kell gyógyulnod. - ezután az ölébe tette a lány fejét.
 - Ne haragudj. - nyögte ki nehezen, a lánykezét szorítva.
 - Miért? Nem a te hibád.
 - De igen. Tudod...
 - Most ne beszélj. - csitította el a kezével - Valamit ki kell találnunk. Hamarosan fel kell a nap.
 - Akkor menj innen. Én most mozdulni sem bírok, túl sok sérülésem van.
 - Mondtam, hogy ne beszélj! - morrant rá a lány, majd elővette a telefonját - Azt tudom, hogy valamerre erre kell lennie a parkőr házának, és hogy most nincs ott, mert elutazott. Ha sikerül megtalálni a házat, akkor sínen vagyunk.
 - Te elhiszed ezt? - tette fel a kérdést flegmán a vámpírlány.
 - Igen. - elmosolyodott majd megcsillanta a szeme - Megvan! A műholdas GPS - szerint, 200 m - re van keletre.
 - Remek, a kelet az jó. - felkiáltott a fájdalomtól - Tényleg nagyon jó.
 - Ne lombozz le. - meg próbált felállni, de a törött lába miatt, nem tudott.
 - Add fel. A te lábad törött, az én testem meg béna.
 - Ne beszélj, mert sok vért veszettél. - felrugaszkodott, de a törött lábát nem erőltette meg. Átfogat Hotaruby testét a válla alatt, és megrántotta, aminek következtében egyenesen egy fának csapódott. - Tudod, ha így megyünk, kábé fél óra alatt elérjük a házat. Akkor te szépen lefekszel, én meg besötétítek. - újra megrugaszkodott és újra egy fának dőlt. Igyekezte kímélni a fájós lábát, amennyire csak tudta.
 Így ment folyamatosan, fáknak csapódva az útjuk, míg el nem érték a házat. A végére Oboro háta jobban fájt, mint a kulcs tépte seb, vagy a törött lába, de nem adta fel. Már csak azért sem, mert a karjai közt hempergő vámpír eszméletét veszette, és meg akarta menteni az életét.
- Itt van az ajtó!- jegyezte meg magának hangosan, hogy lelkesülést nyerjen belőle.
 Hatalmas levegőt vett, és elindult az ajtó felé, amin inkább beesetett, mint benyitott. Maga a ház csak egy kis kunyhóféleség volt, még is úgy látszott, mindennel fel van szerelve, amire szükség lehet. Egy szoba, konyha, spájz, és egy kis előtér, amibe beestek. A szobában, csak egy ágy volt, két szék, egy fotel és egy éjjeliszekrény.
 Oboro tudta, hogy gyorsan kell cselekedni, hiszen hamarosan fel kell a nap. Könnyei közt erőlködve, lefektette a lányt az ágyra, és betakarta. Azután kiment a konyhába és elkezdett rámolni. Az egyik konyhaszekrényben talált öt gyertyát, amiből kettőt erősített egy pohárhoz. Azután elsötétítette az összes ablakot, ahogy csak tudta, és bár fájt a lába, számára Hotaruby volt az első. Azután bement a spájzba, és megtalálta az elsősegély dobozt, amit azonnal bevitt a szobába. Emellé még bevitt egy tisztább élesebb kést, és egy tiszta üvegpoharat.
 Az egyik székre, ami az ágy mellett volt, letette a poharat, a gézt, amit az elsősegély dobozból vett ki, és a kést, a másikra ő maga ült le. Egy kicsit megállt, megfogta a fájós lábát, mert alig bírta a fájdalmat már.
 Mikor a fájdalom kezdett enyhülni, beszorította a lábai közé az üvegpoharat, kezébe vette a kést, és sokáig forgatta az éjjeliszekrényen lévő gyertya lángjában. Miután végzett, jobb kezébe vette a kést, bal kezét, ökölbe szorította, és a pohár felé tartotta, hogy az erei alul legyenek. Mély levegőt vett, s egy határozott mozdulattal felvágta az ütőerét. A hírtelen fájdalomtól és a látványtól kiejtette a kést a kezéből, melynek koppanására Hotaruby valamennyire felriadt.
 Oboro csuklójából a vér úgy csorgott, ahogy a szíve lüktetett. Ahogy a pohár megtelt, letette az éjjeliszekrénye, azután pedig bekötözte a kezét. Hatalmas levegővétellel, átült az ágyra, és karjaiba vette Hotarubyt. A vámpír kissé kómás volt, de enyhén felpofozta az arcát, hogy kissé magához térjen.
 - Hotaruby. - a szájához tette a 3dl-es poharat - Ne haragudj, de többet nem tudok adni. Idd meg.
 A félig éren lévő vámpír megérezte a vér illatát, és olyan mohón kapott a pohár után, hogy egy cseppnyi még Oboro ujjaira is cseppent. A lány érezte, ahogy a vámpír egyre erősebb lett, a vértől. Ahogy a pohár ki ürült, Oboro lette az asztalra, majd lefektette a lányt a lábaira.
 - Oboro. - nyögte fájósan - Oboro bocsáss meg. 
- Pszt. - csitította lány. Bár a hátában lévő fájdalom nagy volt még is görnyedten virrasztott a vámpír mellett, második órája. - Itt vagyok. - megfogta a kezét - Ne beszélj.
 - De muszáj. Muszáj, hogy elmondhassam, amit szeretnék.
 - Majd ha felépültél, akkor mindent, megbeszélünk.
 - Mond... miért adtál önszántadból vért?
 - Hogy meggyógyulhass. És mert tudom, hogy önszántadból nem innál, mert félsz az átváltoztatástól.
 - Oboro. - elfordította fejét a lány teste felé, mély levegőt szívott, s lehunyta szemeit - Olyan jó illatod van.
 A lány kissé elpirult, majd végig simította a vámpír haját.
 - Szerinted mi lesz velünk? - tette fel a kérdést halkan, miközben tovább simogatta a vámpír haját.
 - Nem tudom. De biztos, hogy jönnek még páran, akik meg akarnak majd ölni. Tudod, mellettem veszélyben az életed.
 Oboro arca most újra elszomorodott, de tovább simogatta a vámpírt, végül már nem kínozta magát és kimondta.
 - Mond meg őszintén, hogy mikor Ayaka elmondta, hogy megöltem az egyik kölykét, miért haragudtál rám?
 - Nem haragudtam rád.
 - De igen. Láttam a szemedben, hogy legszívesebben megöltél volna.
 - Oboro, - nagyra nyitotta szemeit, és megfogta a lány másik kezét is, miközben fel ült - hogy mondhatod ezt? Hiszen...
 - Hiszen megmentetted az életemet. - vágott a szavába - De akkor és ott, mintha csalódtál volna bennem, és a halálomat kívántad volna. Én ezt olvastam ki a szemedből.
 Hotaruby arca egyik pillanatról a másikra elszomorodott. A vámpírok nem tudnak sírni, de ha tudnának, akkor ő most egy egész életen átsírna fájdalmában. Elengedte Oboro kezeit és az ágy végében nekidőlt a falnak.
 Oboro szemeiben lassan gyülekezni kezdtek a könnyek. Most nem a kulcsok, tépte seb, a törött láb, a csontig horzsolt hát, vagy a felvágott erek, hanem a szíve fájdalma miatt. Lassan elindult egy könnycsepp az arcán, és a vámpír felé nyúlt.
 - Hotaruby ne haragudj!

Hírtelen meghallották, hogy valaki babrál az ajtóval. Mikor kinyílt, Oboro megijed.
 - Ej mi van itt? - tette fel magának a kérdést a gondnok. Ahogy bement a szobába, meglátta az ágyon ülő lányt és elmosolyodott - Héj kicsi lány, te énrám vártál?
 Ezután Oboro felé haladt, miközben vetkőzni kezdett, és nem látta a vámpírt.
 - Ne, kérem. - menekülni próbált, de nem tudott a lába miatt.
 Mindezt Hotaruby egy láthatatlan árnyként nézte végig. Nem tudta, hogy miért, de nem akart beleavatkozni. Talán Oboronak igaza volt, és tud iránta is haragot érezni? Ám ahogy nézte az őr kegyetlenkedését, egyre idegesebb, és mérgesebb lett. Nem tudta, hogy mit tegyen, így csak várt a sötétségben, láthatatlanul.
 - Na hát, most meg hova menekülsz? - gúnyosan nevetett, majd megragadta Oboro haját, és az ágyra dobta. A lány nagyon sírt, és félt, de nem mondta ki a vámpír nevét. Remélte, hogy talán ő megmenekült, súlyos sérülései ellenére.
 Mikor már minden veszni látszott, a férfi ijedt szemekkel nézett Oboro arcára, aki a válla felett, megpillantotta a vámpír két méreg sárga szemét. A testében ekkorra már olyan nagy volta fájdalom, hogy csak egy szót tudott mondani.
 - Köszönöm. - ezután elájult.
 Újra abba az ürességbe merült, mint régen. A fénytelen, hangtalan sötétségbe. Úgy érezte, egyedül van, mikor valami dallam megcsapta a fülét. Úgy érezte, mintha az a hang, egy affajta meleg, és biztonságos helyre hívná őt. Egyre gyorsabban és gyorsabban száguldozott, mikor fények villantak meg előtte. Mintha mindenféle szín lett volna, de mégis csak fekete. Aztán mintha kényszeríttették volna rá, kinyitotta a szemeit. Észrevette, hogy nem a saját szobáján volt, hisz itt minden egy hangúan fehére lett festve.
 Továbbra is halotta a dúdolást, mikor a hang irányába nézett, keresztanyját látta, ágya mellett ülve egy széken, miközben kötött és dúdolgatott.
 - Hol vagyok? - tette fel a kérdést kicsit halvány hangon.
 - Ó, hát felébredtél? - ült át az ágyra - Már ideje volt.
 - Ideje? Hol vagyok, és hol van Hotaruby?
 - Hotaruby? - gondolkozni kezdett - Az a barnahajú lány? Nos őt két hete láttam utoljára, amikor eljött hozzám és elmondta, hogy ebben a kórházban vagy. Azt is mondta, hogy nagyon súlyosak a sérüléseid. Eléggé fura volt a lány. Az éjszaka kellős közepén jött el hozzám.
 - Két hete? - ült fel kétségbe esetten, de a hátába bele nyilallt a fájdalom.
 - Igen. Tegnap múlt két hete. Azóta nem láttam őt, pedig amikor csak lehetett itt voltam melletted.
 - Mást nem mondott? - eltakarta, könnyes szemeit, hogy anyja nem lássa.
 - Sajnos nem. Csak annyit, hogy szükséged van rám. - ezután a nő felállt, és belenyúlt a zsebébe. - Majd elfelejtettem. Ezt a levelet, két nappal később adta oda, hogy ide jöttem melléd. Azt mondta, hogy csak a te kezedbe adjam.
 Ezután kiment, de az ajtó mellett könnyezni kezdett. Örült, hogy semmi balja Oboronak, és nagyon sajnálta az elmúlt éveket, amiket elvesztegetett. Megesküdött, hogy soha többé nem tesz ilyet, és keresztlánya mellett marad.
 Eközben bent a szobában, Oboro kissé izgatottan ki nyitotta a pecsétes borítékot. Egy kis cetli volt benne, de nem merte elolvasni. Egy ideig csak a kezében tartotta, majd nagylevegőt vett, és elolvasta. Szemei könnybe lábadtak, a cetlit pedig kiejtette a kezéből, le a földre, melyben ez állt: „szívesen"
Ekkor tudatosult igazán Oboroban, hogy talán örökre elveszette azt a lányt, aki jóban, rosszban mellette volt. Lelke teljesen összeroppant, s többé nem tudott nevetni, vagy mosolyogni. Kétségbe esetten, összegörnyedve ringatta magát az ágyon.
                                                              Folytatása következik.  
ÍRTA: Oboro

Tűz és víz- mit tegyek nélküled?/  Pat1

Japánban járunk, Tokió egy eldugott helyén. Amolyan, Gettó szerűségben. Egy rendőrautó furikázik fel alá. Benne az anyósülésen egy fekete, felkontyolt hajú nő, tiszteletreméltó lezserséggel, és egyenruhába amit, a törvény jeles szolgái hordanak. Mellette a vezető egy rövid barnahajú férfi, napszemüvegben, fülhallgatóval az egyik fülében vezetett.
 - Tudod Yazara, ez a mai nap is olyan unalmas. Hiába cikázunk itt, nem találjuk meg az elkövetőket.
 - Hát tudod mit, én itt maradok, és keresem őket, te meg menj haza, ha akarsz! Azok a kölykök ellopták a karórámat és a tárcámat! Ami a jelvényem is. Te menj, ha akarsz de, én itt maradok, míg meg nem találom, ha kell egész éjszaka, itt fogok vezetni.
 - Egész éjszaka. - súgta halkan ki a szélbe a nő, majd felnézett a világos napra. Már estefelé járhatott. Tekintete gondterheltből, szomorú és bánatos lett. Az arca csalódottságot fejezett ki.
 - Mi? - nézett rá a társára - Mi van veled Oboro? Valahányszor csak felnézel az égre, mindig tiszta beteges vagy.
 - Én nem is vagyok beteges. - eszmélt fel a nő.
 - De igen. Most is olyan volt az arcod...
 - Olyan mi? Fejezd be a mondatot, ha elkezdted.
 - Látod. Erről beszélek! Mindig parancsolgatsz, és olyan dolgokon kapod fel a vizet, amiknek semmi értelme! Mi van veled?
 - Semmi. - hagyta rá.
 - Akkor már megint mért vagy de

Oldal: Történetek
Csak katt és írhatsz egy történetet! - © 2008 - 2024 - itiwichmich.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat